Nem tehetünk egyebet - gondolta magában -, mint küzdünk az életben maradásért, megőrizzük ép elménket, és tanúként szemlélve a világot abban reménykedünk, hogy ez az egész valahogy értelmet nyer.

Csak abban a pillanatban értettem meg - mondta Teskhamen -, hogy mindannak az összegzése vagyunk, amit valaha láttunk, nagyra értékeltünk és megértettünk. Te éppúgy voltál a nap fénye a márványpadlón, amelyen az odafestett isteni alakok nevettek, szerettek, és a szőlő levét itták, mint az a sok vers és filozófiai írás, amit valaha elolvastál. Mindannak összegzése és kútfője voltál, aminek valaha a gondját viselted, ami mellett kitartottál, amit és akit szerettél.

Fájdalom. Kimondhatatlan fájdalom. Nem érdekelt, ki mindenki figyel most ebből vagy egy másik világból, ki próbál osztozni velem a pillanatban, és ki az, aki pusztán remegve nézi, amint én átélem. Nem számított. Amikor efféle fájdalom ér minket, mindig egyedül vagyunk.

Azért vágyunk a hatalomra, hogy ne kelljen mások hatalma alatt sínylődnünk.