A szépsége még mindig ugyanúgy lenyűgözte Kait, mint fiúkorában, bár nem a ruhái élénk színe, és ne is gyönyörű finoman metszett arca ejtette rabul a szívét, olyan szerelmet ébresztve benne, amely aztán évekig életben tartotta őt - hanem az, amit azonnal meglátott a szemében, amikor először találkozott a tekintetük: hogy egy öreg lélek felismer egy másikat.

- Ezer világon és tízezer életen át is kereslek majd, amíg meg nem talállak.- Én pedig várok majd rá, minden világban és minden életben...

Van egy hely túl életen és halálon,Ahol az égen nincs felhő, és a folyók vize tiszta.Emlékezz rám, és ott rád találok.

Aztán valahol a végtele kékségben két lélek útjai keresztezik egymást... ő pedig úgy veszi majd észre egy idegen szemében a saját szíve tükörképét, mint búvár a tenger árnyai közt a gyöngyöt... és akkor tudni fogja, hogy végre az ő lelke is hazatalált.

Nos, én azt vallom, hogy akár táncolunk, akár nem, bohócok vagyunk, úgyhogy ezzel az erővel akár táncolhatunk is.

Aki megszületik, annak meg is kell halnia. Akik találkoznak, azoknak el is kell válniuk... De amin megosztozunk ebben az életben, azt már soha nem lehet elvenni tőlünk.

Minden napjukat betöltötte az aware, a szívbe markoló fájdalom, amely kibogozhatatlanul összefonódik minden olyan pillanattal, amikor a lélek látszólag tökéletes egyensúlyba kerül, mert az ilyen pillanatok mindig túl hamar véget érnek, akárcsak az utolsó korty a finom szakéból, a nyárestén a tengert megvilágító tűzijáték... vagy egyszerűen a tavaszi égbolt hibátlan kéksége.